"Megérti, uram, megérti, mit jelent az, ha valakinek már nincs hová mennie? (...) Mert hiszen mindenkinek kell, hogy legalább egy utolsó menedéke legyen!" Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
Reggel munkába menet a metróhoz vezető lépcső alján idős néni kéregetett a hideg és huzatos lépcsőn ülve. Nem először látom ott, néha keservesen szokott sírni, hogy szánják meg pár forinttal. Ahol leszállok a metróról, hajléktalanok kis csoportja "lakik" az aluljáróban. A földön kuporogva alszanak vagy csak vannak látszólag céltalanul. A buszról szoktam látni, hogy Buda egy csomóponti terén lévő élelmiszer üzlet oldalánál melegednek szintén hajléktalanok. Biztos meg kell küzdeni a helyekért, amennyire láttam, ott jön ki a meleg levegő az üzletből a szellőző rácson át. Ezeken a hideg napokon egy ilyen klímájú alvóhely valószínűleg népszerű.
Hazafele még a buszmegálló felé menet látok egy középkorú férfit, diszkréten aprót kéreget a járókelőktől. Egy férfi megáll, meghallgatja, a zsebébe túr és a marék aprót a kéregetőnek adja. Én haladok tovább a meleg otthonom felé. Az aluljáró már népesebb a reggeli állapotnál, vannak köztük törzsvendégek, mint az egyházi dalokat éneklő vak férfi, de vannak újak is, mint az örökzöld kis csokrokat áruló nénike. A metróhoz leérve kellemes karácsonyi ének fogad szájharmonika és csörgő kíséretében, egy szintén vak pár előadásában. Várok, hallgatom a zenét, majd aprópénz után kutatok a tárcámban. Persze nincs nálam, csak pár darab húszas, azt pedig nincs pofám a műanyag tálkájukba tenni. Felszállok a metróra és nem tudok nem gondolni ezekre az emberekre. Találgatom, vajon melyikük hogyan került ebbe a helyzetbe és miért? Pedig jól tudom, hogy manapság már néhány balszerencse is elég ahhoz, hogy az ember lába alól kicsússzon a talaj és elveszítse mindenét. Nincsenek rokonaik, akik befogadnák vagy segítenének nekik? Vajon minket befogadnának a mieink, ha arról lenne szó? Nem tudom. Bízom benne. Közben egy hang a fejemben emlékeztet a délelőtti főnöki kritikára, amit kaptam: "Az a baj, hogy megsajnálod az ügyfeleket! Túlságosan a lelkedre veszed a problémáikat!". Na tessék, már az is baj, ha emberséges vagyok.
Mielőtt hazaérnék, megállok a helyi multinál, a gyógyszertárba igyekszem. Fejben sorolom a listát, el ne felejtsek valamit megvenni. A két fotocella ajtó közti térben a fal mellett hajléktalan bácsika álldogál. Nem csinál semmit, csak áll lehajtott fejjel, az arca nem is látszik a nagy szőrkucsma alatt. A szürke, kopott dzsekijével még inkább beleolvad a környezetbe, mintha csak az óriás, szürke lábtörlő folytatása lenne. Szerintem az emberek észre sem veszik, ahogy elmennek mellette. Bent csak néhány vásárló lézeng, multi ide vagy oda, ez nem Pest, vidékiesen mérsékelt a vásárlási láz. De hajléktalan ügyben ezek szerint már felzárkózni látszunk. Zavar a tehetetlenség, talán az oly sokat hangoztatott szeretet ünnep is rátesz a hangulatomra. A gyógyszertár után bemegyek az élelmiszerekhez. Vajon mit vegyek a bácsinak? Mi esne jól neki? 4 zsemlét pakolok egy zacskóba, az puha, remélem el tudja rágni. A felvágottaknál már nincs ilyen könnyű dolgom. Ugye milyen természetes, hogy a vákuumcsomagolást késsel kinyitjuk? De mi van ha a bácsinak nincs kése, még egy bicskája sem? Igyekszem valami táplálóbb, vastagabban szelt fajtát keresni, a leheletnyi vékony selyemsonka szeletek most nem előnyösek. Végül az egyik tálcás kiszerelés mellett döntök, ellenőrzöm, hogy könnyen nyitható-e. A pénztár után a zsemlék mellé beteszem a felvágottat és elindulok kifelé. A bácsi még ott van, próbálom számba venni a lehetőségeket, hogy vajon mit fog szólni. Elé állok, bátortalanul nyújtom neki a zacskót, "Jó estét, ezt tessék megenni, jó étvágyat kívánok hozzá!". Ránéz a zacskóra, majd felemeli a fejét és belenéz a szemembe. Hálásan és halkan válaszol, "Köszönöm!". Szeme csillogásából rájövök, hogy bár sok ember megy el mellette, szatyrokkal felpakolva, ez nem történik meg vele sűrűn. Elszorul a szívem és a torkom, rámosolyogok és sietve elindulok a kijárat felé, nem akarom megbántani a sajnálatommal.
Este még felhívom az ismerősömet, aki szintén a belvárosban dolgozik. Hamar témánál vagyunk, ő is hasonló "élményekről" számol be. Meséli, hogy a West Endben az egyik bankfiókot egy hetven éves bácsika azért akarta aznap kirabolni, mert a nyugdíja nem elég télen a fűtésre, ezért inkább lecsukatja magát. A börtönben kap enni és meleg is van, addig pedig gyűlik a nyugdíja, amiből a tavasztól már kihúzza valameddig. Döbbenet! Ismerősöm folytatja egy másik friss történettel is, a nagy postán az zavarja a tisztelt vezetőséget, hogy az egyik radiátornál szintén egy hajléktalan melegszik, látják a kamerán keresztül!
Hová vezet ez a világ? Engem speciel zavar, hogy mások nyomorát látom, mert segítenék, de tehetetlen vagyok. Sőt, büszkeséggel sem tölt el, hogy ebben az országban ezt látom nap mint nap, bármerre is megyek! Nekem nem normális dolog, hogy emberek egy ilyen gazdasággal és szociális hálóval rendelkező országban (nem Afrika vagy a háborús övezetek, ahol a nyomor a mindennapos létforma) ilyen körülmények között élnek és éheznek. Élnek? Ez rossz kifejezés, vegetálnak! Nem hiszem el, hogy esténként nem üldögélnének ők is szívesebben egy meleg szobában, jóllakva, ahelyett, hogy a hidegben kolduljanak vagy aludjanak! Hol van a társadalmi felelősség vállalás? Hol van az emberség, az összetartás?
