LátoMások

"Megérti, uram, megérti, mit jelent az, ha valakinek már nincs hová mennie? (...) Mert hiszen mindenkinek kell, hogy legalább egy utolsó menedéke legyen!" Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Reggel munkába menet a metróhoz vezető lépcső alján idős néni kéregetett a hideg és huzatos lépcsőn ülve. Nem először látom ott, néha keservesen szokott sírni, hogy szánják meg pár forinttal. Ahol leszállok a metróról, hajléktalanok kis csoportja "lakik" az aluljáróban. A földön kuporogva alszanak vagy csak vannak látszólag céltalanul. A buszról szoktam látni, hogy Buda egy csomóponti terén lévő élelmiszer üzlet oldalánál melegednek szintén hajléktalanok. Biztos meg kell küzdeni a helyekért, amennyire láttam, ott jön ki a meleg levegő az üzletből a szellőző rácson át. Ezeken a hideg napokon egy ilyen klímájú alvóhely valószínűleg népszerű.

Hazafele még a buszmegálló felé menet látok egy középkorú férfit, diszkréten aprót kéreget a járókelőktől. Egy férfi megáll, meghallgatja, a zsebébe túr és a marék aprót a kéregetőnek adja. Én haladok tovább a meleg otthonom felé. Az aluljáró már népesebb a reggeli állapotnál, vannak köztük törzsvendégek, mint az egyházi dalokat éneklő vak férfi, de vannak újak is, mint az örökzöld kis csokrokat áruló nénike. A metróhoz leérve kellemes karácsonyi ének fogad szájharmonika és csörgő kíséretében, egy szintén vak pár előadásában. Várok, hallgatom a zenét, majd aprópénz után kutatok a tárcámban. Persze nincs nálam, csak pár darab húszas, azt pedig nincs pofám a műanyag tálkájukba tenni. Felszállok a metróra és nem tudok nem gondolni ezekre az emberekre. Találgatom, vajon melyikük hogyan került ebbe a helyzetbe és miért? Pedig jól tudom, hogy manapság már néhány balszerencse is elég ahhoz, hogy az ember lába alól kicsússzon a talaj és elveszítse mindenét. Nincsenek rokonaik, akik befogadnák vagy segítenének nekik? Vajon minket befogadnának a mieink, ha arról lenne szó? Nem tudom. Bízom benne. Közben egy hang a fejemben emlékeztet a délelőtti főnöki kritikára, amit kaptam: "Az a baj, hogy megsajnálod az ügyfeleket! Túlságosan a lelkedre veszed a problémáikat!". Na tessék, már az is baj, ha emberséges vagyok.

Mielőtt hazaérnék, megállok a helyi multinál, a gyógyszertárba igyekszem. Fejben sorolom a listát, el ne felejtsek valamit megvenni. A két fotocella ajtó közti térben a fal mellett hajléktalan bácsika álldogál. Nem csinál semmit, csak áll lehajtott fejjel, az arca nem is látszik a nagy szőrkucsma alatt. A szürke, kopott dzsekijével még inkább beleolvad a környezetbe, mintha csak az óriás, szürke lábtörlő folytatása lenne. Szerintem az emberek észre sem veszik, ahogy elmennek mellette. Bent csak néhány vásárló lézeng, multi ide vagy oda, ez nem Pest, vidékiesen mérsékelt a vásárlási láz. De hajléktalan ügyben ezek szerint már felzárkózni látszunk. Zavar a tehetetlenség, talán az oly sokat hangoztatott szeretet ünnep is rátesz a hangulatomra. A gyógyszertár után bemegyek az élelmiszerekhez. Vajon mit vegyek a bácsinak? Mi esne jól neki? 4 zsemlét pakolok egy zacskóba, az puha, remélem el tudja rágni. A felvágottaknál már nincs ilyen könnyű dolgom. Ugye milyen természetes, hogy a vákuumcsomagolást késsel kinyitjuk? De mi van ha a bácsinak nincs kése, még egy bicskája sem? Igyekszem valami táplálóbb, vastagabban szelt fajtát keresni, a leheletnyi vékony selyemsonka szeletek most nem előnyösek. Végül az egyik tálcás kiszerelés mellett döntök, ellenőrzöm, hogy könnyen nyitható-e. A pénztár után a zsemlék mellé beteszem a felvágottat és elindulok kifelé. A bácsi még ott van, próbálom számba venni a lehetőségeket, hogy vajon mit fog szólni. Elé állok, bátortalanul nyújtom neki a zacskót, "Jó estét, ezt tessék megenni, jó étvágyat kívánok hozzá!". Ránéz a zacskóra, majd felemeli a fejét és belenéz a szemembe. Hálásan és halkan válaszol, "Köszönöm!". Szeme csillogásából rájövök, hogy bár sok ember megy el mellette, szatyrokkal felpakolva, ez nem történik meg vele sűrűn. Elszorul a szívem és a torkom, rámosolyogok és sietve elindulok a kijárat felé, nem akarom megbántani a sajnálatommal.

Este még felhívom az ismerősömet, aki szintén a belvárosban dolgozik. Hamar témánál vagyunk, ő is hasonló "élményekről" számol be. Meséli, hogy a West Endben az egyik bankfiókot egy hetven éves bácsika azért akarta aznap kirabolni, mert a nyugdíja nem elég télen a fűtésre, ezért inkább lecsukatja magát. A börtönben kap enni és meleg is van, addig pedig gyűlik a nyugdíja, amiből a tavasztól már kihúzza valameddig. Döbbenet! Ismerősöm folytatja egy másik friss történettel is, a nagy postán az zavarja a tisztelt vezetőséget, hogy az egyik radiátornál szintén egy hajléktalan melegszik, látják a kamerán keresztül!

Hová vezet ez a világ? Engem speciel zavar, hogy mások nyomorát látom, mert segítenék, de tehetetlen vagyok. Sőt, büszkeséggel sem tölt el, hogy ebben az országban ezt látom nap mint nap, bármerre is megyek! Nekem nem normális dolog, hogy emberek egy ilyen gazdasággal és szociális hálóval rendelkező országban (nem Afrika vagy a háborús övezetek, ahol a nyomor a mindennapos létforma) ilyen körülmények között élnek és éheznek. Élnek? Ez rossz kifejezés, vegetálnak! Nem hiszem el, hogy esténként nem üldögélnének ők is szívesebben egy meleg szobában, jóllakva, ahelyett, hogy  a hidegben kolduljanak vagy aludjanak! Hol van a társadalmi felelősség vállalás? Hol van az emberség, az összetartás?

Kényelmesen sétáltunk a bolt felé valami ebédnek valóért, élveztük az őszi napsütést és beszélgettünk. Nem emlékszem miről, a csattanás kitörölte a gondolataimat. A csattanás, amikor a biciklis teste becsapódott a kocsi szélvédőjébe pont előttünk, az úton. Mintha az egész jelenet filmkockákra vágva és lassítva beégett volna az agyamba. Pedig szempillantás alatt repült le a kocsiról a férfi és csapódott az aszfaltnak a biciklijével ellenkező irányba. A zebra lámpája piros volt, szinte izzott. Egy levegővételnyire mindenki ledermedt, majd rohant segíteni. Míg én hívtam a mentőket,addig kolléganőm próbálta egy helyben tartani a feltápászkodó és zavartan kóválygó férfit. Az autót vezető is próbált kiszállni a kocsijából és a sokkból hogy segítséget nyújtson. Próbáltuk a biciklist legalább leültetni, mert bár nem vérzett semmije, szédelgett és zavartan motyogott. Az adrenalin csodákat tesz, a testében bekapcsolt a túlélési ösztön. Bármennyire is tagadjuk állatias ösztöneinket és próbálunk a természet urai lenni, ezek az ösztönök a túlélésünk kulcsai. A férfiban is bekapcsolt a "sebzett vad menekülése az életért" program. Miközben a diszpécserrel beszéltem, egy épp arra jövő mentőautó megállt és megkezdte a sérült ellátását. Szerencsétlen autóssal nem foglalkozott senki, pedig ő aztán nem tehetett semmiről! Égből pottyant a biciklis, pontosabban a zebráról, ahol épp akkor nem lehetett volna ott. De sietett, vagy csak lusta volt megállni és megvárni, míg a lámpája zöldre vált és ez majdnem az életébe került. Miért maradt életben? Megérte kockáztatni? Az autósnak biztos nem érte meg sem anyagi sem lelki szempontból.

Ma hány piros lámpán mentél át? Őszintén válaszolj, legalább magadnak! Túlélted? Meddig?

Felszálltam a metróra, sokan voltak. Már a peronon hallani lehetett a kisgyerek hangját. 2 év körülő szőke kisfiú állt szintén flamand szőke apukája takarásában az ajtó melletti ülésnél, ahol anyukája is ült lábánál egy nagy szatyorral. Első pillantásra hétköznapi családnak tűnt, a kisfiú már nyűgös volt, tekintettel az esti órákra. Nem nagyon tudta eldönteni, hol jobb neki, az anyukája mellett ülve, vagy apukája karjában, esetleg állva kapaszkodva, mint a nagyok. Bizonytalanságának és fáradtságának többször is hangot adott, éles kisgyerek hangon. Eleinte az sem tűnt fel, hogy csak apukánál van a gyerek, biztos apás, nyugtáztam magamban. Aztán anyukát vettem szemügyre. Volt valami furcsa az arcvonásaiban, haja kócos és ápolatlan volt, az ócska pulóver és melegítő nadrág csak tovább rontotta a nőiességét. A keze sem volt ápolt, pedig egy nőnek erre mindig figyelnie kell, engem így tanítottak. A fejtartásából hirtelen rájöttem, miért volt furcsa az arca. Látássérült, azaz vak volt. A kinézete még mindig zavart, de kezdtem hinni a tündérmesében, hogy a szőke herceg elvette a gonosz boszorka által elvarázsolt szegény lányt, s bár az átkot nem sikerült megtörni, most mégis boldogan élnek így hárman. Amikor apuka hozzászólt anyukához, a szép mesém hangos csattanással apró darabokra tört. Már nem is tudom, mi volt a mondandója lényeg, ugyanis ezt olyan stílusban tette, hogy a bicska kinyílt a zsebemben. Lekezelő volt és türelmetlen, másrészt nem gondolom, hogy a téma a többi utasra tartozott volna. A gyerekével viszont türelmes és kedves volt. Zavart ez a kontraszt is. A nő békítően és lágyan válaszolt, próbálta elterelni a témát, amiben a metró zaja a segítségére volt.

A következő megálló előtt készültek a leszálláshoz. Apuka karjára vette a kisgyereket, anyuka felállt, fogta a nagy szatyrot és beállt apuka mögé, aki ösztönösen háta mögé tette a kezét, amibe anyuka szorosan belekapaszkodott, szinte összesimultak. Amikor megállt a metró és kinyílt az ajtó, lassú léptekkel kiszálltak, majd a tömegben eltűntek. Rengeteg kérdés kavargott bennem, pedig még ezt a pár percnyi információt sem dolgoztam fel. Vajon a nő boldog ezzel a férfival? A férfi miért nem foglalkozik vele, hogy ápolt és szép legyen a vak párja, a gyereke anyja? Miért beszélt olyan gorombán és lenézően vele? Vajon szereti? A válaszok eltűntek a tömeggel, sosem tudom meg. De az a pár perc megfogott és nehezen ereszt el.

2012-ben ismét az Olimpia lázában ég a világ. Meglepő módon én is, pedig se nem vagyok sportember, se nem sportrajongó, de valahogy engem is elkapott idén a lendület.

Minden a megnyitóval kezdődött. Talán életemben először néztem végig az első perctől az utolsóig az olimpiai megnyitót. Nem bántam meg, nagyon tetszett, a hatása alá kerültem. Lenyűgözött a rendezés, a színek, az árnyak, a fények, a hangok, az arcok. Külön figyeltem azokat a képeket, ahol a kamerák egész közelről mutatták a résztvevők-szereplők arcait. Kíváncsi voltam, hogyan élik meg/át ezt az eseményt? Megható volt látni, hogy nem csak instrukciókat és feladatokat hajtottak végre, hanem átszellemültek, visszarepültek az időbe, belebújtak saját történelmükbe és nemzetükbe. Hétköznapi emberekből egy kis időre az egész világot szórakoztató színészek és  táncosok lettek. Büszkék voltak és élvezték. A nem hivatalos himnuszok alatt még a lecsorgó könnyeket is sikerült észrevennem férfiak és nők arcán egyaránt. Talán ettől élveztem annyira az előadásukat, emberivé tették, kitárulkoztak az egész világ előtt. 

Az élmény azóta is foglalkoztat, beindította bennem az álmodozó és vágyódó magyart. Mint a kisgyerek, aki meglát a társánál egy szuper játékot és felkiált szüleinek: "Én is, én is akarom!". Elképzeltem, milyen lenne egy ízig-vérig magyar olimpiai megnyitót. Tegyünk félre minden cinikusságot, kisebbségi komplexumot és most tekintsünk el azoktól a feltételektől is, ami egy Olimpia megrendezéséhez kell. Csak csukjuk be a szemünket és hagyjuk, hogy képzeletünk megrendezze ezt a magyar megnyitót. Azzal talán az Olvasó is egyetért, hogy a magyar történelem igen viharos, konfliktusokkal teli, ráadásul a másik oldalon mindig valamelyik szomszédos vagy európai nemzet állt, így ezeket nem lenne illendő felhozni és a ma már versenytársaknak számító országok orra alá dörgölni. Így a nagy csatákat és a hozzájuk kapcsolódó történelmi fordulatokat ki is húznám a listáról. De azért akad bőven, amire mi is büszkék vagyunk, lehetünk és bátran megmutathatjuk az egész világnak.

1. szín: a stadion közepén füves sztyeppe szélén egy facsoporttal, a zenei aláfestés alatt honfoglaló ruhába öltözött lovasok csapata vágtat be és néhány kör után, hatalmas csatakiáltások közt nyilakat lőnek a facsoportban megbúvó láthatatlan ellenségre. Aztán a csapat megáll, nők csatlakoznak hozzájuk és jurtákat emelnek a füves területre. A fények, a látvány és a tábortűz füstje visszarepít a kezdetekhez. Ezt követően a föld megművelésébe kezdenek és az újabb élőkép már Szent István koronázását varázsolja elénk. A koronázási ünnepség végén a jurtákból apró parasztházak lesznek nádtetővel, gémeskúttal. Máris egy újabb koronázási ünnepségbe csöppenünk, Hunyadi Mátyásból lesz király. A szereplők bőr ruháját népviseletek váltják az ország minden tájáról. Felcsendülnek régi népdalok és királyi udvari trombitás zenék. Mátyás király mellet megjelenik Janus Pannonius és a Corvinák (egy hatalmas könyvtár) díszlete, majd egy újabb lovas csapat, a fekete sereg.

2. szín: a fekete sereg levonulása után férfiak jelennek meg népviseletben és egy dobogón néptáncot adnak elő. A stadionban csend van, nincs zene, csak a csizmák dobbanása és a tenyerek csattanása adja a ritmust. Amíg a nézőket leköti e látvány, a parasztházak eltűnnek és a történelem újabb korszakába repülünk. A színpad körül vasúti sínpálya jelenik meg, a parasztházakat és termőföldeket felváltja a gyárak és bányák épülete. A néptánc ritmusát felváltja a kovácsok kalapácsának éles hangja, majd egy gőzmozdony szenes kocsijával gurul végig a sínpályán. Mátyás király helyére Széchenyi István, Ybl Miklós, Erkel Ferenc, Ganz Ábrahám, Liszt Ferenc, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos lép. Lézerfények keltik életre a Lánchidat, Parlamentet, Nemzeti Múzeumot. Felcsendülnek magyar zeneszerzők, írók és költők művei. Az új szereplőkkel és díszletekkel átélhetjük a nagy felfedezéseket is mint, Semmelweis Ignác munkáját az anyák megmentéséről, ahogy csecsemőjüket kezükben tartó anyák csoportja veszi körbe, áldásra tartva kezüket. Vagy Jedlik Ányost a szódavíz, Szent-Györgyi Albertet a C-vitamin felfedezésében, Neumann Jánost munkásságában. Az ismét megjelenő táncosok már párban érkeznek, a férfiak díszmagyarban, a hölgyek menyecske ruhában. A felcsendülő palotás indítja el tánclépéseiket.

3. szín: a modern magyar élet képei és zenéi csendülnek fel, Omega, Locomotiv GT. A színpadon modern és retro ruhás táncosok, a lézershow és díszletek pedig a hungarikumokat elevenítik meg. Ismét nagyjaink kerülnek a középpontba, Puskás Ferenc és Magyar Zoltán a győzelmeiket idéző közvetítések hangbejátszásával, még élő olimpiai bajnokaink és a nemzet színészei kíséretében. A háttérben feltűnnek a népmesék szereplőit megelevenítő alakok, borászok, fogathajtók, láthatunk és hallhatunk részletet az István a király rockoperából.

4. szín: miniszterelnöki köszöntő és a magyar himnusz, a versenyzők bevonulása és a fáklyagyújtás.

A megnyitó véget ért, kinyithatja a szemét. Talán ezek azok az emberek, események és alkotások, melyek a külföldiek számára is ismertek. Biztos az Olvasók is ki tudnák egészíteni a számukra magyarságot jelentő momentumokkal a fenti álmomat. Nincs könnyű dolgunk, hiszen ebbe a rövid időbe kell belesűrítenünk és átadnunk egy olyan koncentrátumot, ami a külföldi vendégek számára kézzel foghatóvá teszi a magyar szó jelentését. Kis ország vagyunk egy olyan nyelvvel, melyet rajtunk kívül csak kevesen beszélnek, de sok olyan dolgot tettünk, alkottunk, amit bemutatva a külföldiek a homlokukra csapva felkiáltanak: "Is this a Hungarian?" (Ez magyar?).

Merjünk álmodni nagyot és merítsünk erőt és energiát a büszkeségeinkből!

“Ha valakivel találkozol, gondolj arra, hogy a találkozás mögött ezer és ezeregy ok rejlik. Minden emberi kapcsolat szent egymásra találás. A másik emberben önmagad másik felét ismered fel, minden vonásában saját vonásaidat látod meg. Amit róla gondolsz, magadról gondolod. Amit vele teszel, magaddal teszed. Amit róla képzelsz, azt magadról képzeled. Mindaz, amit neki kívánsz, egy napon veled fog megtörténni.” (Tatiosz)

Találkozások, melyek váratlanok, emlékezetesek és nem ismétlődnek meg. Hogy mire gondolok? Azokra a találkozásokra, amikor két idegen ember hétköznapi helyen és időben találkozik egymással és beszélgetnek. A beszélgetés végén pedig mennek tovább a saját útjukon és sosem találkoznak többet. A különlegességüket az adja, hogy ezek a beszélgetések nem mindennapiak, nem az időjárásról, politikáról vagy a bolti árakról szólnak. Bepillantást engednek a másik ember életébe és egyben megérintik a lelkünket és a gondolatainkat. Feltöltődünk, megrázkódunk, libabőrösek leszünk, mintha eltalált volna egy pozitív energiabomba és még napokig ízlelgetjük magunkban az emlékét, mosolyt csalva az arcunkra. Biztos, hogy volt már ilyenben része, kérdés hogy felismerte-e?

Szeretem ezeket a találkozásokat, sőt függővé váltam, mióta felismertem. Mivel ritka pillanatok, az idő múlásával a várakozásom fokozódik, szinte már keresem a mindennapokban és amikor nem számítok rá, egyszer csak megtörténik. Aztán napokig, hetekig táplálkozom belőle, mindig csak egy kis darabot lecsípve, hogy minél tovább tartson. Az elmúlt két hétben két ilyen találkozással is gazdagabb lettem. Az egyik egy mosógép szerelő személyében talált rám. Hatvanas úriember hófehér szakállal és Mikuláshoz illő jó kedéllyel. A javítás után, amíg tesztelte a mosógépet, beszélgetéssel ütöttük el az időt. Mesélt a hobbijáról, a cicájáról, az apukájáról és a megörökölt tanyáról, amihez gyerekkora és származása köti. S bár neki sem gondtalan az élete, mégis a kisugárzása betöltötte a konyhát és engem is. Aztán sajnos mennie kellett tovább, de az érzés ott maradt. Biztos vagyok benne, hogy napokig hallgattam volna a történeteit és abban is, hogy sokkal több és mélyebb rejlik ebben az emberben, mint amennyit én kaptam. Ezek csak apró morzsák voltak.

Másik találkozásom kutyasétáltatás közben ért, a falu határában. Ahogy mentünk a szántóföld mellett, idős nénike tolta a sokat látott biciklijét szemben az úton. Nem láttuk még sosem, de ahogy illik ráköszöntünk. Ő visszaköszönt és hogy mennyire jól esett neki ez az apró gesztus, az ezt követő fél órás beszélgetés bizonyította. A legnagyobb szellemi tisztasággal és meglepő szabadszájúsággal mondta el, ami éppen az eszébe jutott. Mint kiderült, 82 éves, özvegy, van egy fia és két unokája. Mesélt arról, hogy gyerekként látta személyesen Horthy Miklóst, hogyan kezdtek el anno a TSZ-ben dolgozni, mennyi földet műveltek meg a két kezükkel és építették fel belőle az életüket. Voltak jó és kevésbé jó éveik, de igyekeztek becsületesen és tisztességben élni és erre tanítani a fiukat is, aki tovább vitte a földművesi szakmát. De a mai világot már nem nagyon érti, sőt azt mondta "ilyet még nem láttam a 82 év alatt, mint ami most van". Pedig a mai rohanó életnek csak azt a kis szeletét látja, amit a fia és az unokái visznek haza, vagy amit a tv-ben lát, de ez is felkavarja. A kellemes és megmosolyogtató beszélgetés végén elköszöntünk és mindenki ment tovább. Az első gondolatom, ha ilyen idős és szellemileg/fizikailag friss emberrel találkozom, hogy bárcsak én is így megélhetném ezt a kort. A második az volt, hogy mennyi mindent láthatott itt, hogyan nézett ki régen és hogyan lett ebből a Duna-parti uradalomból egy nyüzsgő agglomeráció. Aztán visszapörgetve a fejemben a filmszalagot, az az egy mondat nem hagyott nyugodni, "ilyet még nem láttam a 82 év alatt, mint ami most van". Ha most 82 éves a néni, az azt jelenti, hogy tanúja volt II. világháborúnak, a szovjetek bevonulásának, a forint bevezetésének, az '56-os eseményeknek, az új Erzsébet-híd átadásának, a rendszerváltásnak, hogy csak néhányat említsek Magyarország történelmi idővonalán. Ehhez képest az én eddigi 34 évem egy lakatlan sziget mozdulatlan világa, felfogni is nehéz, nemhogy átérezni, mennyi mindent megélt, túlélt. Hát ezért zavar a néni kijelentése. Ennyi megélt esemény után tényleg ilyen rossz és rémisztő a mai világunk? A válasz megfogalmazását átengedem az Olvasónak.

Mindenesetre gazdagabb lettem néhány életmorzsával és életérzéssel, amit ez a két ember adott át nekem a találkozások alatt. Ezeket kincsként őrzöm és biztosan hasznomra lesznek a mindennapok küzdelmeiben. Igyekszem tanulni belőlük és bölcsen használni őket. Ezekkel az élményekkel feltankolva folytatom utamat és a várakozást a következő találkozásig és hasonló kellemes élményeket kívánok mindenkinek.

Szeretném megosztani székelyekhez kapcsolódó élményemet a kedves Olvasóval. A lenti sorok egy hétköznapi ember élményei és benyomásai pártállástól és vallástól függetlenül, kizárva minden politikai nézetet. Kérem a kedves Olvasót is, hogy ezt tartsa tiszteletben, köszönöm!

Június utolsó hétvégéjén egyik rokonunk esküvőjére voltunk hivatalosak párommal. Ugye ebben még semmi különleges nincsen, bár egy jól sikerült esküvő a meghívott vendégeknek is örök élmény marad. Számomra a különlegességet az adta, hogy a vőlegény családja Erdélyből származik és a rokonok többsége ma is ott él családjaikkal. Székelyek, székely-magyarok, de székelyekként fogok róluk mesélni, a tükör másik oldalára pedig a magyarságunkat, azaz Magyarországon született magyar állampolgárságunkat teszem. 

Sajnos a távolság eddig nem tette lehetővé a találkozást, így az esküvő jó lehetőséget adott a rokoni kapcsolatok szorosabbra fűzésére. A szertartást követő vacsorán egy asztalhoz ültünk, a beszélgetés kicsit döcögősen indult, kölcsönösen kerülgettük egymást a hétköznapi frázisokkal. Aztán a felszolgált pálinka oldotta a távolságot és megeresztette mindannyiunk nyelvét. Meséltek a hétköznapjaikról, a foglalkozásukról, az otthon maradottakról. Próbáltuk elméletben felrajzolni a családfát, ki-kivel milyen rokoni kapcsolatban áll. Az első, ami megragadt bennem, a szép, ízes beszédük. Ez nem tájszólás! Olyan magyarsággal beszélt nyelv, amit jól esik hallgatni, ami valamit megmozgat ott legbelül. Ha már volt ilyen élménye, tudja miről beszélek. Ahogy múlt a feszengésem, kinyíltak az érzékelő radarjaim. Megfigyeltem, hogy apa és fia generáció milyen tisztelettel és szeretettel beszélnek egymással. Minden egyes szavukban benne volt, de nem volt erőltetett vagy csöpögős. Pedig kinti viszonylatban hétköznapi életet élnek, nem gazdagok, de van munkájuk és fizetésük, amire ebből futja, azzal boldogok és kiegyensúlyozottak. Nem idegesek, nem feszültek és nem aggódnak. Elfogadják azt, amit az élet ad nekik és boldogok vele. Vajon ez magyar viszonylatban miért nem természetes? Képesek lennénk változtatni ezen?

Aztán megütött egy mondat: "Tudod, kint nem olyan magyarnak lenni, mint itt Magyarországon. Ott igazi magyar vagy, büszke vagy rá!". Mintha áramütés ért volna, először nem is tudtam hova tenni ezt a mondatot, ott maradt előttem lebegve. Magyarnak lenni. Vajon mit is jelenthet ez? Mintha némi sajnálatot is éreztem volna benne, pedig egy olyan országban élnek, ahol a hivatalos nyelv eltér a sajátjuktól. Ha élni akarnak, kénytelenek románul érteni és beszélni. Kisebbségnek, beolvasztandó csoportnak tekintik őket, akarva akaratlanul is szembesítve őket ezzel minden nap. Mégis büszkék rá, hogy magyarok és ezt nyíltan vállalják. Mi magyarok egy olyan országban élünk, ahol magyar állampolgárok vagyunk, vannak jogaink, szabadságunk és a saját anyanyelvünket használjuk otthon, iskolában és a hivatalokban. Mégis hiányzik valami, mégsem vagyunk őszintén és felhőtlenül büszkék. Az okot mindenki másban véli: politikában, gazdasági helyzetben, életszínvonalban, külföldi behatásokban, stb. De vajon jó helyen keresgélünk?

A menyasszony és a vőlegény meglepetése sem volt mindennapi, amikor is közepes nagyságú papírdobozokat osztottak ki a családoknak. A dobozokon nem volt semmilyen felirat a tetejét jelző T betűn kívül és csak egyszerre bonthattuk ki. Az ajándékuk egy kézzel készített mini székely kapu volt, benne két pici üveg pálinkával és egy köszönő felirattal. Már maga a gesztus is megható volt, hiszen vendégként sosem kaptam még ajándékot esküvőn. Az pedig felbecsülhetetlenné tette, hogy kézzel készítették és egy olyan összetartozást szimbolizált, ami átnyúlik hegyen-völgyön és országhatáron. A hatás nem maradt el, meghatottan néztük az ajándékot és a hirtelen csönd jelezte, mindenki keresi a szavakat. Örök emlék marad.

Mielőtt elindult volna a hajnalig tartó táncolás és bulizás, a zenekar és a vőfély vezetésével a jelen levők elénekelték a magyar és a székely himnuszt. Azzal talán mindenki egyetért, hogy a magyar himnusz önmagában is magasztos, de akkor és ott, együtt énekelni és hallani a székely himnusszal olyan légkört teremtett, ami mindenkire hatással volt. Fiatal és idős szemek egyaránt könnybe lábadtak, az érzések és a gondolatok összefonódtak és eggyé váltak. A velünk egy asztalnál ülő székelyeknél is eltört a mécses, szívbe markoló és megdöbbentő volt látni sírni a meglett férfiakat. Mélyen megérintett, én sem tudtam meggátolni könnyeim csorgását. Akkor értettem meg, hogy a határon innen sosem fogom megérteni, milyen székely magyarnak lenni. Mit jelent számukra a magyarságuk, a hazájukat jelentő Erdély, a hagyományaik és az a kötelék, amely összeköti őket, minket. Hogy milyen mélyen gyökerezik ez az identitás ennyi generáció és eltelt évek után is. Azt is megláttam, mennyire igazságtalan, ahogy - országtól függetlenül - a politikusok megpróbálnak belőlük hasznot húzni kampányukhoz vagy eredetüket felhasználni érzelmi zsarolásokhoz.

Nem tudom lesz-e valaha megoldás minden határon túli magyar számára? Olyan megoldás, amely minden érintett ország számára elfogadható, erkölcsileg, jogilag, etikailag is korrekt és senkit sem bánt vagy károsít meg önérzetében. Egyet viszont megtudtam: ezek az emberek büszkék és boldogok, szeretnek ott élni, ahol az otthonuk van és baráti szeretettel várnak minket, vendégeket.

Hogy mit mutat most a tükör két oldala, azt az Olvasóra bízom. Én pedig hálás vagyok ezekért az élményekért és elhatároztam, a következő nagy túránk Erdélybe vezet, van még mit megtapasztalnom és tanulnom.

Köszönöm figyelmét!