“Ha valakivel találkozol, gondolj arra, hogy a találkozás mögött ezer és ezeregy ok rejlik. Minden emberi kapcsolat szent egymásra találás. A másik emberben önmagad másik felét ismered fel, minden vonásában saját vonásaidat látod meg. Amit róla gondolsz, magadról gondolod. Amit vele teszel, magaddal teszed. Amit róla képzelsz, azt magadról képzeled. Mindaz, amit neki kívánsz, egy napon veled fog megtörténni.” (Tatiosz)
Találkozások, melyek váratlanok, emlékezetesek és nem ismétlődnek meg. Hogy mire gondolok? Azokra a találkozásokra, amikor két idegen ember hétköznapi helyen és időben találkozik egymással és beszélgetnek. A beszélgetés végén pedig mennek tovább a saját útjukon és sosem találkoznak többet. A különlegességüket az adja, hogy ezek a beszélgetések nem mindennapiak, nem az időjárásról, politikáról vagy a bolti árakról szólnak. Bepillantást engednek a másik ember életébe és egyben megérintik a lelkünket és a gondolatainkat. Feltöltődünk, megrázkódunk, libabőrösek leszünk, mintha eltalált volna egy pozitív energiabomba és még napokig ízlelgetjük magunkban az emlékét, mosolyt csalva az arcunkra. Biztos, hogy volt már ilyenben része, kérdés hogy felismerte-e?
Szeretem ezeket a találkozásokat, sőt függővé váltam, mióta felismertem. Mivel ritka pillanatok, az idő múlásával a várakozásom fokozódik, szinte már keresem a mindennapokban és amikor nem számítok rá, egyszer csak megtörténik. Aztán napokig, hetekig táplálkozom belőle, mindig csak egy kis darabot lecsípve, hogy minél tovább tartson. Az elmúlt két hétben két ilyen találkozással is gazdagabb lettem. Az egyik egy mosógép szerelő személyében talált rám. Hatvanas úriember hófehér szakállal és Mikuláshoz illő jó kedéllyel. A javítás után, amíg tesztelte a mosógépet, beszélgetéssel ütöttük el az időt. Mesélt a hobbijáról, a cicájáról, az apukájáról és a megörökölt tanyáról, amihez gyerekkora és származása köti. S bár neki sem gondtalan az élete, mégis a kisugárzása betöltötte a konyhát és engem is. Aztán sajnos mennie kellett tovább, de az érzés ott maradt. Biztos vagyok benne, hogy napokig hallgattam volna a történeteit és abban is, hogy sokkal több és mélyebb rejlik ebben az emberben, mint amennyit én kaptam. Ezek csak apró morzsák voltak.
Másik találkozásom kutyasétáltatás közben ért, a falu határában. Ahogy mentünk a szántóföld mellett, idős nénike tolta a sokat látott biciklijét szemben az úton. Nem láttuk még sosem, de ahogy illik ráköszöntünk. Ő visszaköszönt és hogy mennyire jól esett neki ez az apró gesztus, az ezt követő fél órás beszélgetés bizonyította. A legnagyobb szellemi tisztasággal és meglepő szabadszájúsággal mondta el, ami éppen az eszébe jutott. Mint kiderült, 82 éves, özvegy, van egy fia és két unokája. Mesélt arról, hogy gyerekként látta személyesen Horthy Miklóst, hogyan kezdtek el anno a TSZ-ben dolgozni, mennyi földet műveltek meg a két kezükkel és építették fel belőle az életüket. Voltak jó és kevésbé jó éveik, de igyekeztek becsületesen és tisztességben élni és erre tanítani a fiukat is, aki tovább vitte a földművesi szakmát. De a mai világot már nem nagyon érti, sőt azt mondta "ilyet még nem láttam a 82 év alatt, mint ami most van". Pedig a mai rohanó életnek csak azt a kis szeletét látja, amit a fia és az unokái visznek haza, vagy amit a tv-ben lát, de ez is felkavarja. A kellemes és megmosolyogtató beszélgetés végén elköszöntünk és mindenki ment tovább. Az első gondolatom, ha ilyen idős és szellemileg/fizikailag friss emberrel találkozom, hogy bárcsak én is így megélhetném ezt a kort. A második az volt, hogy mennyi mindent láthatott itt, hogyan nézett ki régen és hogyan lett ebből a Duna-parti uradalomból egy nyüzsgő agglomeráció. Aztán visszapörgetve a fejemben a filmszalagot, az az egy mondat nem hagyott nyugodni, "ilyet még nem láttam a 82 év alatt, mint ami most van". Ha most 82 éves a néni, az azt jelenti, hogy tanúja volt II. világháborúnak, a szovjetek bevonulásának, a forint bevezetésének, az '56-os eseményeknek, az új Erzsébet-híd átadásának, a rendszerváltásnak, hogy csak néhányat említsek Magyarország történelmi idővonalán. Ehhez képest az én eddigi 34 évem egy lakatlan sziget mozdulatlan világa, felfogni is nehéz, nemhogy átérezni, mennyi mindent megélt, túlélt. Hát ezért zavar a néni kijelentése. Ennyi megélt esemény után tényleg ilyen rossz és rémisztő a mai világunk? A válasz megfogalmazását átengedem az Olvasónak.
Mindenesetre gazdagabb lettem néhány életmorzsával és életérzéssel, amit ez a két ember adott át nekem a találkozások alatt. Ezeket kincsként őrzöm és biztosan hasznomra lesznek a mindennapok küzdelmeiben. Igyekszem tanulni belőlük és bölcsen használni őket. Ezekkel az élményekkel feltankolva folytatom utamat és a várakozást a következő találkozásig és hasonló kellemes élményeket kívánok mindenkinek.
