Kényelmesen sétáltunk a bolt felé valami ebédnek valóért, élveztük az őszi napsütést és beszélgettünk. Nem emlékszem miről, a csattanás kitörölte a gondolataimat. A csattanás, amikor a biciklis teste becsapódott a kocsi szélvédőjébe pont előttünk, az úton. Mintha az egész jelenet filmkockákra vágva és lassítva beégett volna az agyamba. Pedig szempillantás alatt repült le a kocsiról a férfi és csapódott az aszfaltnak a biciklijével ellenkező irányba. A zebra lámpája piros volt, szinte izzott. Egy levegővételnyire mindenki ledermedt, majd rohant segíteni. Míg én hívtam a mentőket,addig kolléganőm próbálta egy helyben tartani a feltápászkodó és zavartan kóválygó férfit. Az autót vezető is próbált kiszállni a kocsijából és a sokkból hogy segítséget nyújtson. Próbáltuk a biciklist legalább leültetni, mert bár nem vérzett semmije, szédelgett és zavartan motyogott. Az adrenalin csodákat tesz, a testében bekapcsolt a túlélési ösztön. Bármennyire is tagadjuk állatias ösztöneinket és próbálunk a természet urai lenni, ezek az ösztönök a túlélésünk kulcsai. A férfiban is bekapcsolt a "sebzett vad menekülése az életért" program. Miközben a diszpécserrel beszéltem, egy épp arra jövő mentőautó megállt és megkezdte a sérült ellátását. Szerencsétlen autóssal nem foglalkozott senki, pedig ő aztán nem tehetett semmiről! Égből pottyant a biciklis, pontosabban a zebráról, ahol épp akkor nem lehetett volna ott. De sietett, vagy csak lusta volt megállni és megvárni, míg a lámpája zöldre vált és ez majdnem az életébe került. Miért maradt életben? Megérte kockáztatni? Az autósnak biztos nem érte meg sem anyagi sem lelki szempontból.
Ma hány piros lámpán mentél át? Őszintén válaszolj, legalább magadnak! Túlélted? Meddig?
