Szeretném megosztani székelyekhez kapcsolódó élményemet a kedves Olvasóval. A lenti sorok egy hétköznapi ember élményei és benyomásai pártállástól és vallástól függetlenül, kizárva minden politikai nézetet. Kérem a kedves Olvasót is, hogy ezt tartsa tiszteletben, köszönöm!

Június utolsó hétvégéjén egyik rokonunk esküvőjére voltunk hivatalosak párommal. Ugye ebben még semmi különleges nincsen, bár egy jól sikerült esküvő a meghívott vendégeknek is örök élmény marad. Számomra a különlegességet az adta, hogy a vőlegény családja Erdélyből származik és a rokonok többsége ma is ott él családjaikkal. Székelyek, székely-magyarok, de székelyekként fogok róluk mesélni, a tükör másik oldalára pedig a magyarságunkat, azaz Magyarországon született magyar állampolgárságunkat teszem. 

Sajnos a távolság eddig nem tette lehetővé a találkozást, így az esküvő jó lehetőséget adott a rokoni kapcsolatok szorosabbra fűzésére. A szertartást követő vacsorán egy asztalhoz ültünk, a beszélgetés kicsit döcögősen indult, kölcsönösen kerülgettük egymást a hétköznapi frázisokkal. Aztán a felszolgált pálinka oldotta a távolságot és megeresztette mindannyiunk nyelvét. Meséltek a hétköznapjaikról, a foglalkozásukról, az otthon maradottakról. Próbáltuk elméletben felrajzolni a családfát, ki-kivel milyen rokoni kapcsolatban áll. Az első, ami megragadt bennem, a szép, ízes beszédük. Ez nem tájszólás! Olyan magyarsággal beszélt nyelv, amit jól esik hallgatni, ami valamit megmozgat ott legbelül. Ha már volt ilyen élménye, tudja miről beszélek. Ahogy múlt a feszengésem, kinyíltak az érzékelő radarjaim. Megfigyeltem, hogy apa és fia generáció milyen tisztelettel és szeretettel beszélnek egymással. Minden egyes szavukban benne volt, de nem volt erőltetett vagy csöpögős. Pedig kinti viszonylatban hétköznapi életet élnek, nem gazdagok, de van munkájuk és fizetésük, amire ebből futja, azzal boldogok és kiegyensúlyozottak. Nem idegesek, nem feszültek és nem aggódnak. Elfogadják azt, amit az élet ad nekik és boldogok vele. Vajon ez magyar viszonylatban miért nem természetes? Képesek lennénk változtatni ezen?

Aztán megütött egy mondat: "Tudod, kint nem olyan magyarnak lenni, mint itt Magyarországon. Ott igazi magyar vagy, büszke vagy rá!". Mintha áramütés ért volna, először nem is tudtam hova tenni ezt a mondatot, ott maradt előttem lebegve. Magyarnak lenni. Vajon mit is jelenthet ez? Mintha némi sajnálatot is éreztem volna benne, pedig egy olyan országban élnek, ahol a hivatalos nyelv eltér a sajátjuktól. Ha élni akarnak, kénytelenek románul érteni és beszélni. Kisebbségnek, beolvasztandó csoportnak tekintik őket, akarva akaratlanul is szembesítve őket ezzel minden nap. Mégis büszkék rá, hogy magyarok és ezt nyíltan vállalják. Mi magyarok egy olyan országban élünk, ahol magyar állampolgárok vagyunk, vannak jogaink, szabadságunk és a saját anyanyelvünket használjuk otthon, iskolában és a hivatalokban. Mégis hiányzik valami, mégsem vagyunk őszintén és felhőtlenül büszkék. Az okot mindenki másban véli: politikában, gazdasági helyzetben, életszínvonalban, külföldi behatásokban, stb. De vajon jó helyen keresgélünk?

A menyasszony és a vőlegény meglepetése sem volt mindennapi, amikor is közepes nagyságú papírdobozokat osztottak ki a családoknak. A dobozokon nem volt semmilyen felirat a tetejét jelző T betűn kívül és csak egyszerre bonthattuk ki. Az ajándékuk egy kézzel készített mini székely kapu volt, benne két pici üveg pálinkával és egy köszönő felirattal. Már maga a gesztus is megható volt, hiszen vendégként sosem kaptam még ajándékot esküvőn. Az pedig felbecsülhetetlenné tette, hogy kézzel készítették és egy olyan összetartozást szimbolizált, ami átnyúlik hegyen-völgyön és országhatáron. A hatás nem maradt el, meghatottan néztük az ajándékot és a hirtelen csönd jelezte, mindenki keresi a szavakat. Örök emlék marad.

Mielőtt elindult volna a hajnalig tartó táncolás és bulizás, a zenekar és a vőfély vezetésével a jelen levők elénekelték a magyar és a székely himnuszt. Azzal talán mindenki egyetért, hogy a magyar himnusz önmagában is magasztos, de akkor és ott, együtt énekelni és hallani a székely himnusszal olyan légkört teremtett, ami mindenkire hatással volt. Fiatal és idős szemek egyaránt könnybe lábadtak, az érzések és a gondolatok összefonódtak és eggyé váltak. A velünk egy asztalnál ülő székelyeknél is eltört a mécses, szívbe markoló és megdöbbentő volt látni sírni a meglett férfiakat. Mélyen megérintett, én sem tudtam meggátolni könnyeim csorgását. Akkor értettem meg, hogy a határon innen sosem fogom megérteni, milyen székely magyarnak lenni. Mit jelent számukra a magyarságuk, a hazájukat jelentő Erdély, a hagyományaik és az a kötelék, amely összeköti őket, minket. Hogy milyen mélyen gyökerezik ez az identitás ennyi generáció és eltelt évek után is. Azt is megláttam, mennyire igazságtalan, ahogy - országtól függetlenül - a politikusok megpróbálnak belőlük hasznot húzni kampányukhoz vagy eredetüket felhasználni érzelmi zsarolásokhoz.

Nem tudom lesz-e valaha megoldás minden határon túli magyar számára? Olyan megoldás, amely minden érintett ország számára elfogadható, erkölcsileg, jogilag, etikailag is korrekt és senkit sem bánt vagy károsít meg önérzetében. Egyet viszont megtudtam: ezek az emberek büszkék és boldogok, szeretnek ott élni, ahol az otthonuk van és baráti szeretettel várnak minket, vendégeket.

Hogy mit mutat most a tükör két oldala, azt az Olvasóra bízom. Én pedig hálás vagyok ezekért az élményekért és elhatároztam, a következő nagy túránk Erdélybe vezet, van még mit megtapasztalnom és tanulnom.

Köszönöm figyelmét!